2010. szeptember 11., szombat

Éj-sötét


Hallgatom a csöndet, szavak közelednek,
melyeket nem értek. Lépteim vontatottan
koppannak az utca kövein és tekintetem,
mint viharzó expressz-vonat,
úgy pásztázza a környéket.
Képzeletem sima, puha kezed érintését
keresi, hasztalan - mégsem vagy velem.
Hiányzol...
A fénytelenül villódzó aluljáróban
arctalanul suhannak el az emberek.
Körülzárnak, figyelnek, boncolnak, szemükkel
belém vájnak és kibeleznek.
sikoltásomat ők sem hallják.
Hazaténfergek, földre rogyok.
A villanykapcsolót nem tapogatom ki,
gyertyák égnek lelkem sivatagában.
Tébolyult elmémben szemedet látom és azt
álmodom, hogy ölelésed nyomán izzó
gennyes sebek keletkeznek testemen. Fémes, égetett
bűzt érzek. Felriadok és "minden rendben"
gondolattal csöndben zihálok.
Érzed ezt a furcsa illatot?...
belülről rohadok.

2010. szeptember 1., szerda

Virtuális valóság

Itt vagyunk,
mint fekete rózsák
bontjuk szirmaink
az éj leple alatt;
s bársony arcunkon
rituális táncot rop
a szomorú csillagok
könnyező sugara.

Szárnyalunk,
sebzett lelkünk
tovaillan a térben,
s mint földre vágyó,
égben szálló
angyalok -
időnként szenvedünk.

Álmodunk,
életünk
rózsaszín világát vágyjuk;
de a tények szürke tengerétől
elfutunk...
sietve távozunk,
majd újra visszatérünk
elménk virtuális gyönyörébe.

Itt vagyunk,
de annyi minden változik,
nem biztos semmi sem,
legalább Te legyél az nekem -
most van egy perc,
fogd meg két kezem,
öleld lágyan tetemem
és szívünk megpihen.

Szárnyalunk,
sebzett lelkünk
tovaillan a térben,
s mint olvadt arany
forr össze tested
az enyémmel -
lázas kéjtől vacogva.

Álmodunk,
vágyaink égető könnyei
hívják elő
szellemünk izzását,
lényem eggyé válik
a tiéddel...
felhők fölé repülünk
és nevetve sírunk bűnünkön.

Fekete rózsa

Virág volt vala -
megtépázta
a zord idő
- a szél, a vihar
és a zuhogó jégeső -

Virág volt -
'mely fájdalomtól
védve magát
rügyezett töviskét "törzsére" -
rózsa lett belőle.

Fekete rózsa -
rongyos szirmait bontja
halkan-ordítva,
s láthatatlan szemei
harmat-könnyeket sírnak.

Sírnak -
mert lesújt az égi-kard,
sárba hull feje,
az ár hátára veszi,
s a folyó medrébe veti.

Folyó medrébe veti -
fjordok habjai
sziklák falának veri,
kínhalált szenved,
s a zuhatag kacagva eltemeti.