A pillanat örök titok

A pillanat örök titok
a szívekben,
'mely mindig
ugyanúgy dobog:
tik-tak, tik-tak,
mint az óra mutatója,
csak halad előre,
mégis ugyanott forog -
saját tengelye körül
újra és újra.
Csak a fák változnak:
levedlik ruháikat,
csupaszon dideregnek a hóban,
majd ismét magukra öltik
világ-zöld lobjaikat -
ÚJRAKEZDIK AZ ÉLETET.

Új korszakot nyitnak -
a természet szavát
hallják,
s követik, mert
SZABADOK.
S a szív?
Hisz' is elérik a hangok,
a dallamok,
s a suttogás, hogy
"Menj! Menj!
Kövesd az utad,
szárnyalj oda,
ahová őszintén vágysz!"
De a szív az ész rabszolgája lett.
Érthetetlen...
Lehetne szabad.
Lehetne boldog.
S most?
A fájdalom köti gúzsba -
már akkor sem mozdulna,
ha az ész a bilincset leverné. Pedig
a természet hozzá szól...
Hallja a hangot,
a dallamot,
a suttogást... s a válasz:
egy feltörő pillantás a múltból,
a tűzben égő vágy,
fájdalom...
Az örök pillanat,
s az örök titok.

Elmúlás

Mint nyíl sietve közelg,
Szörnyű fájdalom hasít.
Dobban a szív, majd megáll.

Zord vastag falú vár,
Hol jeges szél süvít.
Megfagy a lélek és megremeg.





Telihold világít az éjben,
S rémálom, félelem gyötör.
A test a földre rogy.

Utolsó megfáradt mosoly,
Majd fölsikolt a csönd,
Elhagy az erő, s elszáll az élet.

Éj-sötét

Hallgatom a csöndet, szavak közelednek,
melyeket nem értek. Lépteim vontatottan
koppannak az utca kövein és tekintetem,
mint viharzó expressz-vonat,
úgy pásztázza a környéket.
Képzeletem sima, puha kezed érintését
keresi, hasztalan - mégsem vagy velem.
Hiányzol...
A fénytelenül villódzó aluljáróban
arctalanul suhannak el az emberek.
Körülzárnak, figyelnek, boncolnak, szemükkel
belém vájnak és kibeleznek.
sikoltásomat ők sem hallják.
Hazaténfergek, földre rogyok.
A villanykapcsolót nem tapogatom ki,
gyertyák égnek lelkem sivatagában.
Tébolyult elmémben szemedet látom és azt
álmodom, hogy ölelésed nyomán izzó
gennyes sebek keletkeznek testemen. Fémes, égetett
bűzt érzek. Felriadok és "minden rendben"
gondolattal csöndben zihálok.
Érzed ezt a furcsa illatot?...
belülről rohadok.

Virtuális valóság

Itt vagyunk,
mint fekete rózsák
bontjuk szirmaink
az éj leple alatt;
s bársony arcunkon
rituális táncot rop
a szomorú csillagok
könnyező sugara.

Szárnyalunk,
sebzett lelkünk
tovaillan a térben,
s mint földre vágyó,
égben szálló
angyalok -
időnként szenvedünk.

Álmodunk,
életünk
rózsaszín világát vágyjuk;
de a tények szürke tengerétől
elfutunk...
sietve távozunk,
majd újra visszatérünk
elménk virtuális gyönyörébe.

Itt vagyunk,
de annyi minden változik,
nem biztos semmi sem,
legalább Te legyél az nekem -
most van egy perc,
fogd meg két kezem,
öleld lágyan tetemem
és szívünk megpihen.

Szárnyalunk,
sebzett lelkünk
tovaillan a térben,
s mint olvadt arany
forr össze tested
az enyémmel -
lázas kéjtől vacogva.

Álmodunk,
vágyaink égető könnyei
hívják elő
szellemünk izzását,
lényem eggyé válik
a tiéddel...
felhők fölé repülünk
és nevetve sírunk bűnünkön.

Fekete rózsa

Virág volt vala -
megtépázta
a zord idő
- a szél, a vihar
és a zuhogó jégeső -

Virág volt -
'mely fájdalomtól
védve magát
rügyezett töviskét "törzsére" -
rózsa lett belőle.

Fekete rózsa -
rongyos szirmait bontja
halkan-ordítva,
s láthatatlan szemei
harmat-könnyeket sírnak.

Sírnak -
mert lesújt az égi-kard,
sárba hull feje,
az ár hátára veszi,
s a folyó medrébe veti.

Folyó medrébe veti -
fjordok habjai
sziklák falának veri,
kínhalált szenved,
s a zuhatag kacagva eltemeti.

Lélek

Bohó szerelmes kis ének-
fekete patak elborul,
s zúgását zengő dalnak hallat,
mert csodás összhang biz'-
sokszerű keserédes szó
a ragyogó árnyék hevében.

Dereng az alkony-
számító értelem,
örül, hogy társa van,
töpreng fényárban,
kétkedve áll,
s újra megküzd az emlékekkel.

Gyönge lélek-
"olyan végtelen és egész",-
Csak halovány mása
már saját tüzének;
végtelent, időt alkot:
bukott érzelem...
visszhang-világban
szebbé feslene a lét,
'mely végül
semmivé borulna véle.

Napfürdő

A rút kiskacsa
















Kis kacsa fürdik...

Misi mókus

A természet csodái

Semmi sem az, aminek látszik

Hiszen már minden angyal a Földre jött;
Szép vagy az ördögök mellett,
De sátán az istenek között
A tetemben te vagy a megfagyott vér,
És ő is benned él

Valahol még.


Az élők közt te vagy a halál,
Sebek közt a nyílt törés,
Tiszták mellett te vagy a "fáj",
Az igazság helyett a tévedés.

Ész helyett a merengés,
Szó helyett a hallgatás,
Semminek az egész,
A szív helyett a suttogás.

De tudnod kell:

A kőben te vagy a láng,
A Földön az egész világegyetem,
S ha az élet bármily' ruhát ad reánk,
Értsd meg! Te vagy a tűz, S te vagy a szerelem!

Merengés

Csönd magányában
üldögélek szótlan,
kristálycseppek
törnek elő hevesen,
hegyek lába alján
vonulva, zúgva,
tengerkék pillák
habjaiba fullva.

Az idő halad sebesen,
vágtat és vágtat,
évek jönnek,
sietve tovább állnak;
múlt árnyéka borul
a tetemre,
s a jövő fénye valahol
el van mélyen temetve.

Elmédbe képeket rajzol
üres gondolat,
fájó remény, édes bukás,
hasztalan vágy: lázas -
ébren szőtt látomás,
valóságnak vélt
képzelgés,
hirtelen igazzá válik a merengés.

Képzeletemben voltál
szelíd arcú
égi tünemény,
szivárvány színben ragyogó
Angyal -
kedves, büszke,
érzékien
ördögi lény.

Álmokban vala vörös -
lángoló árny,
'ki bőrtől
csontig rágja -
tépi húsát cafatokra,
midőn irtózatos
halálsikolyt hallat,
s izzó
lángnyelv ölelésében elporlad.
Hamvaiból feltámadó
Phoenix madár
csillapíthatatlan
szeretetéhségében
őrjöng, dühöng - s lelke
féktelen
szenvedély-örvénybe fullad.
Hús-vér,
élő-élettelen teste,
újra és újra
lángragyúlva
illan tova a szélben,
maga mögött hagyva
a felperzselt Földet.

Az idő halad sebesen,
vágtat és vágtat,
évek jönnek,
sietve tovább állnak;
múlt árnyéka borul
a tetemre,
s a jövő fénye valahol
el van mélyen temetve.

Csönd...
pilláim tengerkék sivatag -
gyöngygolyó -
'mely fjordok
zúgó habjaiba zuhan.

Csönd...
lelkedben munkál
a keserű méreg,
belülről emészt,
rág szét,
mint dögöt a férgek.

Csönd...
ereimben lüktet
a felhevült vér,
szállítva a kórt
szerteszét.

Csönd...
tested izzik lázasan -
lángvirág hajol hozzád
szótlan,
simogat, gyöngéden
karjaiba zárva -
emészt fel a tűz,
s épít hamvaidból várat.

Mert az idő halad sebesen,
vágtat és vágtat,
évek jönnek,
sietve tovább is állnak;
múlt árnyéka borul
a tetemre,
s a jövő fénye valahol
el van mélyen temetve.

Berepülő pilóták

Önzetlenül

Nektek mindenem odaadnám önzetlenül,
Ha rám néztek,
őszinte pillantással mosolygok,
de legkedvesebb tekintetem nem adhatom.
Ha éhesek vagytok,
legszebb tányéromból ehetitek kenyerem,
de az utolsó szeletet nem adhatom.

Ha szomjúságotok olthatatlan,
én kristálytiszta vízzel itatlak
benneteket aranykehelyből,
de a legédesebb kortyokat nem adhatom.
Ha fáradtak vagytok,
nálam otthonra találtok,
de a legpuhább ágyamat nem adhatom.

Ha szó nélkül
csüggtök ajkamon,
legszebb szavaimat nektek adom,
de a legbölcsebbet nem adhatom.
Ha tudatlanul álltok a sötétben,
én gyertyát gyújtok nektek,
de amelyik örökké ég, nem adhatom.

Ha te szomorú vagy,
megkapod legkedvesebb mosolyom,
mert neked tartogattam.
Jó, nekem az arcomra fagyott 31 évi is.
Ha éhes vagy,
tiéd utolsó szelet kenyerem,
nekem jó a por és a homok.

Ha szomjas vagy,
kérheted legkedvesebb, utolsó kortyaimat,
jó nekem a keserű is.
Ha fáradt vagy,
megkapod legpuhább ágyam,
nekem elég a föld is.

Ha némán állsz kíváncsi
emberek előtt,
tiéd legbölcsebb gondolatom,
nekem naivan is szép a világ.
Ha félsz a sötétben,
kérheted utolsó örökké égő gyertyám,
nem számít, ha én félek a sötétben.
Szeretlek...

Vadászlesen

Erchard és Zizi

Zöldállam nagyjai

Dzsungelkirály-nő
Földesúr
Topmodell
Csipkerózsika

Ármány és békesség

Szabadban

Tóbafulladt ősz

Úton feléd

Ha itt lennél, elmondanám,
hogy mennyire mélyről
szakad, reped fel belőlem
a felismerés, mely hideg
lehelletként távozik szám sarkából.
Ha itt lennél, elmondanám,
hogy gyakran ijedten nézek körbe
keresve, biztatva magam rád,
és a tükörből félek sikoltani
a semmibe.
Ha itt lennél, nem mondanám,
hogy mit érzek,
csak némán néznélek és látnám
benned magam,
a szirmait bontó kétségbeesést.
Ha itt lennél, nem mondanám,
hogy gyógyulni akarok,
csak titkon remélném, lopva
elcsenném gondolatod,
bűnösnek érezném magam,
amiért élek.
Ha itt lennél, tudnád,
hogy én semmibe vesző,
tátongó űr vagyok,
csak elveszett csökevény,
de meghalnék sóhajtásodért,
hogy lásd meg bennem a csillagot.