Éjsötét gondolatok szövik be elmém,
akár az éjféli égboltot
a már-már fényüket vesztett
szomorú csillagok.
Ébren álmodom a csönd ködében,
s némán ernyed el testem remegve...
talán fél, vagy fázik,
de az is lehet,
joggal tart valamitől.
Tiltakozik szótlan,
mint a Hold,
mikor elé oson kacagva
az ég vizén úszó felhő.
Lelkem vergődik, sikolt és
csak kiált némán, csöndesen magában:
"Mit vétettem?
Vajon miért érdemlek ily' büntetést?
Miért lettem idegen hazámban,
s ki döntötte el, hogy e rideg világ
száműzöttje legyek?!"
Ezerszer és sokezerszer átgondoltam
életem,
de nem emlékszem,
mily' szörnyűséget követhettem el.
Egyetlen bűnöm, naiv érzelem,
az őszinte, igaz szeretet.
Szeretnék örök gyerek maradni,
játszani egy tarka réten
és nagyokat nevetni.
Illatos virágok között
pillangókat kergetni,
s ha elfáradok,
édesanyám ölében pihenni.
Vagy szeretnék újszülött lenni,
ismét a szüleim védő oltalmában élni.
Újra tanulnék járni
és új szavakat dadognék,
s az első szó,
'mely ajkamra ülne:
"SZERETLEK MINDENSÉG"
S szeretnék nem létezni,
egy elátkozott órán nem megfoganni...
s ha már megfogantam,
szeretnék anyám méhében meghalni.
Nem oly' rég...,
néhány éve talán,
szívem kapuja mindig nyitva állt,
arcomon
felhőtlen boldogság ragyogott.
Hófehér ruhám
szél lebbentette lágyan,
s az emberek csodálkozva álltak:
"mily' bájos, jóságos, szép,
e kis tündér fényt hoz közénk."
S "én" hiába akartam jó lenni,
mert feketére festett
valami kegyetlen árnyék.
Jót cselekedni nem lehet,
ha mögötte aljas szándékot
keresnek.
Álarc mögé rejtőzött arcok
kajánul vigyorognak felém
és eltorzult személyek suttognak,
miként a "bukott angyal",
-lázít.
S a szilánkokra tört szív,
-a vonaglóan zihált lélek
egymásba fonódnak végleg,
s mint vulkán tör magasba a fájdalom.
Pattan egy csatorna,
szememben könny bukkan elő,
oly' sebesen zuhan a mélybe,
akár a felhőből hulló
hideg, szürke gyöngygolyó,
az esőcsepp.
Éjsötét gondolatok szövik be elmém,
miként az éjféli égboltot
a már-már fényüket vesztett
szomorú csillagok.
Sorsom tükrébe tekintve
látom és látom, és érzem,
amint az élet rám lehel,
s bevégeztetett.
Hisz' a végzet mindenkit elér,
s utolsó percekben
dönteni kényszerül...,
megtér-e, hogy meggyónja bűneit,
vagy a sírba
a kegyetlen árnyékot viszi.
Ébren álmodok a csönd ködében,
s némán ernyed el testem remegve...,
talán fél, vagy fázik,
de az is lehet,
joggal tart valamitől.
Tiltakozik szótlan,
mint a Hold,
mikor elé oson kacagva
az ég vizén úszó felhő.
S pattan egy csatorna,
szememben könny bukkan elő,
oly' sebesen zuhan a mélybe,
akár a felhőből hulló gyöngygolyó,
az esőcsepp.
