2008. április 30., szerda

The gate of the hope

Őrszem

2008. április 29., kedd

2008. április 26., szombat

Lélektánc

Szomorú lángjait ontja,
nyugalomra térő-
öreg halovány csillag,
s olykor-olykor beleremeg
az éji csönd
dübörgő zajába.
Szellő-
játékos selyem fuvallat
a fák lombjai
között,
rezgő levelek
lágy zenéjére
lélektisztító
táncot rop.
S árva-
magányos vad-virág,
könnyező szirmain
megtörik
a Hold balzsamos fénye-
zubogó ezüst vére - gyógyír
elevenen lüktető sebére.
Egy fehér
angyali tünemény,
rohan - rémülten pásztázza
a dzsungel
végtelen útjait,
- búcsút int ereje -
s szárnyait bontva
zuhan alá
a semmibe.

2008. április 25., péntek

Bolyongás

2008. április 24., csütörtök

2008. április 22., kedd

2008. április 21., hétfő

Vihar előtt

2008. április 20., vasárnap

Látomás

Próza

Halk moraj. Csak néha kattan
halkan az óra fáradt rúgója.
Merő csömör. Magány.
Ha volt, mi éltet - most elrejtőzött
az éj fényében.
Nyugodt semmittevésre kárhoztatva az
idő börtönében verem a kaput.
Pattan egy ideg.
Visszafogom magam, s csak elmémben
tombolok, üvöltök, mint egy elmebeteg
őrült. Csapkodok, dühöngök a
nagy Semmi tiszteletére.
Valaki kívülről figyel.
Azt hiszi, gondolkodom. S én
belefulladtam a tombolásba.
Pattan egy ideg.
Csönd.

2008. április 18., péntek

2008. április 17., csütörtök

2008. április 13., vasárnap

Időutazás

Sugallat

Fehér sziklán üldögélek szótlan;
mélázva, lelkem börtönébe zárva.
Hallgatom, amint a vízesés
roppant erővel a Szinva-patakba csobban.
Hallgatom, amit a csermely nevetve suttog,
kacagva üzen; s bőröm fájdalomtól ég,
mikor egy-egy eltévedt gyémáncsepp
arcom intőn üti meg.
"Oh... Ember, mit sírsz?
Miért hullatod kristályszínű könnyeid?
Szemedből oly szomorúság árad,
mint a hegyek zöld ölén fakadó forrás."
Csipp-csöpp, csipp-csöpp, csipp-csöpp...
visszhangzik szüntelen,
csipp-csöpp, gördül a könny,
akár a cseppkő sós izzadsága.
Az óra mutatója kattan;
éji fátyol mögé rejtőzik
a lángoló csillag;
s a négy évszak,
hatalomittasult vággyal
üzen hadat egymásnak.
Emlékszem...
partomhoz ősszel érkeztél
hideg éjszaka,
s most új ősz tapos magának utat.
Már nem ád meleget a Napvirág,
fénye erőtlen zuhan;
s az ősz kaján vigyorral
fenyegetve kiált;
maga után hagyván fájdalmat,
pusztulást és halált.
S én fehér sziklán üldögélek szótlan;
mélázva, lelkem börtönébe zárva.
Hallgatom, amint a vízesés
roppant erővel a Szinva-patakba csobban.
Hallgatom, amit a csermely nevetve suttog,
kacagva üzen; s bőröm fájdalomtól ég,
mikor egy-egy eltévedt gyémáncsepp
arcom intőn üti meg.
"Ember - miért nem szólsz,
mi oka, hogy szavaimra
hallgatással válaszolsz?
Oly némán tűnődsz
saját vermedbe zárva,
mint a sötét égbolt
háborgó tengerén
pislákoló Holdvilág."
Szív, lélek, értelem
eggyé válva
összeforrva
vérzik szüntelen;
s úgy pezseg a megfagyott fájdalom,
miként a sebzett fatörzsből hömpölygő enyv.
Az óra mutatója kattan;
éji fátyol mögé rejtőzik
a lángoló csillag;
s a négy évszak,
hatalomittasult vággyal
üzen hadat egymásnak.
Emlékszem...
partomhoz ősszel érkeztél
hideg éjszaka,
s most új ősz tapos magának utat.
Már nem ád meleget a Napvirág,
fénye erőtlen zuhan;
s az ősz kaján vigyorral
fenyegetve kiált;
maga után hagyván fájdalmat,
pusztulást és halált.
Hisz' a lét szenvedés
eme érzéketlen világban
s mit ér egy élet,
ha már kialudt
a remény gyémántja?
S vajon érdemes-e
hitetlenül imádkozni,
Istent hívni utószor,
hogy feloldozza fájdalmam?!
Hányszor-hányszor kértem a
"Megváltót",
könyörögtem, sírtam, üvöltöttem;
de az Úr elhagyott.
S most itt van az ősz újra,
szürke szemfedelét rám borítja,
míg szemembe szöknek
utolsó könnyeim; s a szívem-lelkem
kínok közt elvérzik;
s az értelem csapdájában
feltörő gondolat,
vágy és egyben kívánság,
hogy jöjj ősz, jöjj vele elmúlás!
S jöjj, jöjj végre hát
túlvilági megnyugvás!...

Csendőr

2008. április 12., szombat

Napfürdő

Virágfájdalom

2008. április 5., szombat

2008. április 1., kedd

Örvénylő halálom

Holdfény nem tükröződik a vízen,
Már a csillagok sem tekintenek alá a földre.
A verőfényes városra sötétség leple hull,
Mély-fekete fátyol, mely elnyeli a fényt.
Tátongó űr-örvény húz lefelé,
Körbevesz, bekebelez.

S csak zuhan-zuhan a mélybe,
A végtelen magába zárja végleg,
Kinyújtott kezei semmibe markolnak,
Könyörgő szavai ráfagynak arcára.
Tátongó úr-örvény húz lefelé,
Körbevesz, bekebelez.

Elgyötört szív, melyből fekete vér foly,
Félelem, fájdalom, szenvedés,
Kétség és reménytelenség
Heve ragadta magával...
Tátongó űr-örvény húz lefelé,
Körbevesz, bekebelez.

Egy megrémült szempár,
Pilláiba temette milliónyi bánatát,
Már csak kiszáradt könnyei peregnek
Ijedtségtől megfagyott, hófehér arcára.
Tátongó űr-örvény húz lefelé,
Körbevesz, bekebelez.

S mélyen a nihil ösvényén,
Azt mondja a test: "elég, elég!"
Utolsó erőtlen sóhaj: ez itt az áhított vég.
Elmúlt, élete végetért.
Tátongó űr-örvény húz lefelé,
Körbevesz, bekebelez.

S mint nyugtalanul bolygó
Testétől megfosztott,
Magányos elhagyott lélek,
A tátongó űr-örvény sűrűjében
Keserves sikoltást hallat,
Majd szétszakad és meghal.