Berepülő pilóták

Önzetlenül

Nektek mindenem odaadnám önzetlenül,
Ha rám néztek,
őszinte pillantással mosolygok,
de legkedvesebb tekintetem nem adhatom.
Ha éhesek vagytok,
legszebb tányéromból ehetitek kenyerem,
de az utolsó szeletet nem adhatom.

Ha szomjúságotok olthatatlan,
én kristálytiszta vízzel itatlak
benneteket aranykehelyből,
de a legédesebb kortyokat nem adhatom.
Ha fáradtak vagytok,
nálam otthonra találtok,
de a legpuhább ágyamat nem adhatom.

Ha szó nélkül
csüggtök ajkamon,
legszebb szavaimat nektek adom,
de a legbölcsebbet nem adhatom.
Ha tudatlanul álltok a sötétben,
én gyertyát gyújtok nektek,
de amelyik örökké ég, nem adhatom.

Ha te szomorú vagy,
megkapod legkedvesebb mosolyom,
mert neked tartogattam.
Jó, nekem az arcomra fagyott 31 évi is.
Ha éhes vagy,
tiéd utolsó szelet kenyerem,
nekem jó a por és a homok.

Ha szomjas vagy,
kérheted legkedvesebb, utolsó kortyaimat,
jó nekem a keserű is.
Ha fáradt vagy,
megkapod legpuhább ágyam,
nekem elég a föld is.

Ha némán állsz kíváncsi
emberek előtt,
tiéd legbölcsebb gondolatom,
nekem naivan is szép a világ.
Ha félsz a sötétben,
kérheted utolsó örökké égő gyertyám,
nem számít, ha én félek a sötétben.
Szeretlek...

Vadászlesen

Erchard és Zizi

Zöldállam nagyjai

Dzsungelkirály-nő
Földesúr
Topmodell
Csipkerózsika

Ármány és békesség

Szabadban

Tóbafulladt ősz

Úton feléd

Ha itt lennél, elmondanám,
hogy mennyire mélyről
szakad, reped fel belőlem
a felismerés, mely hideg
lehelletként távozik szám sarkából.
Ha itt lennél, elmondanám,
hogy gyakran ijedten nézek körbe
keresve, biztatva magam rád,
és a tükörből félek sikoltani
a semmibe.
Ha itt lennél, nem mondanám,
hogy mit érzek,
csak némán néznélek és látnám
benned magam,
a szirmait bontó kétségbeesést.
Ha itt lennél, nem mondanám,
hogy gyógyulni akarok,
csak titkon remélném, lopva
elcsenném gondolatod,
bűnösnek érezném magam,
amiért élek.
Ha itt lennél, tudnád,
hogy én semmibe vesző,
tátongó űr vagyok,
csak elveszett csökevény,
de meghalnék sóhajtásodért,
hogy lásd meg bennem a csillagot.

Fázom

"Túloldalon"

Esély előtt

Emléknyom

Számlálhatatlan perc, óra, nap
Sietve reppen el felettem,
S az idő szárnyon jár,
Az óra monoton ketyeg, s ketyeg,
Tik-tak, tik-tak, tik-tak...
S repülnek az évek.
Változik a világ,
Ma minden más körülöttem,
S van mi nem változhat meg...
At átélt élmények,
Örömök, bánatok
Soha nem illanak el.

Már csak homályos arc,
Mely föl-földereng,
Ha lehunyom két szemem,
S távoli suttogó hang,
Kedves szavak szólama
Csöndesen fülembe cseng.
Sugárzó szempár csillogása
És sokat mondó pillantása
Kajánul kacag pilláim közé.
Fény villan hófehér fogakon,
Mikor mosolyra húz a száj,
S a bőrre pajkos gödröt ás.

Fakó, rég elsárgult emlék,
Csak homályló kép,
Mely nihilbe vész,
Elmémben mégis elevenen él.
Nincs többé nyugtom,
A múlt démonja kísért.
A szív, a lélek, s az értelem
Egymást karolva összerezzen.
Érzések szabad áradata,
Mély álomba ringat,
Hol a múló pillanat
Örökkévalóság marad.

Fényrózsa

"Vörös élvezet"

Távolban

Színjáték

Álomkép

Fényeső

Éjsötét gondolat

Éjsötét gondolatok szövik be elmém,
akár az éjféli égboltot
a már-már fényüket vesztett
szomorú csillagok.
Ébren álmodom a csönd ködében,
s némán ernyed el testem remegve...
talán fél, vagy fázik,
de az is lehet,
joggal tart valamitől.
Tiltakozik szótlan,
mint a Hold,
mikor elé oson kacagva
az ég vizén úszó felhő.
Lelkem vergődik, sikolt és
csak kiált némán, csöndesen magában:
"Mit vétettem?
Vajon miért érdemlek ily' büntetést?
Miért lettem idegen hazámban,
s ki döntötte el, hogy e rideg világ
száműzöttje legyek?!"
Ezerszer és sokezerszer átgondoltam
életem,
de nem emlékszem,
mily' szörnyűséget követhettem el.
Egyetlen bűnöm, naiv érzelem,
az őszinte, igaz szeretet.
Szeretnék örök gyerek maradni,
játszani egy tarka réten
és nagyokat nevetni.
Illatos virágok között
pillangókat kergetni,
s ha elfáradok,
édesanyám ölében pihenni.
Vagy szeretnék újszülött lenni,
ismét a szüleim védő oltalmában élni.
Újra tanulnék járni
és új szavakat dadognék,
s az első szó,
'mely ajkamra ülne:
"SZERETLEK MINDENSÉG"
S szeretnék nem létezni,
egy elátkozott órán nem megfoganni...
s ha már megfogantam,
szeretnék anyám méhében meghalni.
Nem oly' rég...,
néhány éve talán,
szívem kapuja mindig nyitva állt,
arcomon
felhőtlen boldogság ragyogott.
Hófehér ruhám
szél lebbentette lágyan,
s az emberek csodálkozva álltak:
"mily' bájos, jóságos, szép,
e kis tündér fényt hoz közénk."
S "én" hiába akartam jó lenni,
mert feketére festett
valami kegyetlen árnyék.
Jót cselekedni nem lehet,
ha mögötte aljas szándékot
keresnek.
Álarc mögé rejtőzött arcok
kajánul vigyorognak felém
és eltorzult személyek suttognak,
miként a "bukott angyal",
-lázít.
S a szilánkokra tört szív,
-a vonaglóan zihált lélek
egymásba fonódnak végleg,
s mint vulkán tör magasba a fájdalom.
Pattan egy csatorna,
szememben könny bukkan elő,
oly' sebesen zuhan a mélybe,
akár a felhőből hulló
hideg, szürke gyöngygolyó,
az esőcsepp.
Éjsötét gondolatok szövik be elmém,
miként az éjféli égboltot
a már-már fényüket vesztett
szomorú csillagok.
Sorsom tükrébe tekintve
látom és látom, és érzem,
amint az élet rám lehel,
s bevégeztetett.
Hisz' a végzet mindenkit elér,
s utolsó percekben
dönteni kényszerül...,
megtér-e, hogy meggyónja bűneit,
vagy a sírba
a kegyetlen árnyékot viszi.
Ébren álmodok a csönd ködében,
s némán ernyed el testem remegve...,
talán fél, vagy fázik,
de az is lehet,
joggal tart valamitől.
Tiltakozik szótlan,
mint a Hold,
mikor elé oson kacagva
az ég vizén úszó felhő.
S pattan egy csatorna,
szememben könny bukkan elő,
oly' sebesen zuhan a mélybe,
akár a felhőből hulló gyöngygolyó,
az esőcsepp.

Pécsi Sándor Guruló Színház: Vörös malom, Képzelt riport, Musical est és Vadaspark nap

Szomorú vonatút

Hó borította földeken át,
Égig nyúló fehér rónán
Unottan robog a vonat,
Monoton csörög, csattog, zakatol.
Csitt-csatt, csörög, csattog, zakatol.

Csitt-csatt, Csitt-csatt, Csitt-csatt...
Mindig ugyanazt mondja.
Csitt-csatt!... hangjában szomorúság.
De senki-senki nem hallja.
Kiált, de senki nem hallja.

S kacagva szalad a téli szél,
Gúnyos csókját szórja szét,
Kárörvendő varjú-had -
- Kár-kár: sietve repül
A fáradt vonat fölött.
Bús vonat fölött.

Útját övezi por, s olaj,
Száraz kóró, dudva, muhar
Vigyázba állva gőgösen, sértőn,
S a fém szív-lélek vérzik-sikolt.
Tovább halad, vérzik-sikolt.

Hó borította földeken át,
Égig nyúló fehér rónán
Unottan robog a vonat,
Monoton csörög, csattog, zakatol.
Csitt-csatt, csörög, csattog, zakatol.

Brightness

Somewhere far

The angels' homeland

Napvirág

False world

Heaven on earth

Towards light

Burned hopes

Magányos csillagok

A világra leszáll az éj.
Telihold világít az ég tetején,
csillagok ragyognak a messzeségből,
élénken tűnnek elő a sötétségből.

Millió égitest tornyosul felettünk,
mégis magányosan élik le kijelölt életük.
S nincs nil, mi összekötné őket,
egyedül, árván, hidegen fénylenek.

S a csillagoké az égbolt, s övéké a csúcs,
a végtelenben születnek, s utat a Tejút húz.
Nem tudják merre, meddig és hová,
s mikor zuhannak a világűr alá.

S ha már a küldetésük véget ért,
játékos fényben zuhannak a mély felé.
S több ezernyi félév alatt
testük apró atomokra szakad;

s a kialudt csillagok helyett
ezernyi újszülött égitest tündökölhet.
Mindegyiknek megvan az elrendelt útja,
társ nélkül élnek a rejtélyes galaxisban.

The gate of the hope

Őrszem

Mosoly és ölelés

Őshüllő

Lélektánc

Szomorú lángjait ontja,
nyugalomra térő-
öreg halovány csillag,
s olykor-olykor beleremeg
az éji csönd
dübörgő zajába.
Szellő-
játékos selyem fuvallat
a fák lombjai
között,
rezgő levelek
lágy zenéjére
lélektisztító
táncot rop.
S árva-
magányos vad-virág,
könnyező szirmain
megtörik
a Hold balzsamos fénye-
zubogó ezüst vére - gyógyír
elevenen lüktető sebére.
Egy fehér
angyali tünemény,
rohan - rémülten pásztázza
a dzsungel
végtelen útjait,
- búcsút int ereje -
s szárnyait bontva
zuhan alá
a semmibe.

Bolyongás

Elvarázsolt kastély

Végtelen

Rettegés

Káosz