'96. szeptember 24.

Furcsa az élet. testünk hideg atomokból sűrűsödött formává. S a világmindenség, a Kozmosz, a Tejút, a Föld, a csúcs, a por is atomokból áll. Az acél és a pihe, a Végtelen és a Nihil.
S elektronokból, protonokból és neutronokból áll a szívünk, a szemünk, a lábunk, az agyunk. Egyforma és milyen más. És nem kérdezik meg az érzéketlen atomok, hogy tetszik-e. Belevésik a tudatunkba, kitörölhetetlenül. A barázdák legmélyére vájnak, s megtöltik agyunk szürkeállományát ködös emlékképekkel. Kedves, fájó gondolatok, válogatás nélkül. Ha az emlékek halványulnak is, ám egyetlen ismerős mozdulat, kép, hang hatására ismét élénken festi elénk az elfakult perceket az agy.
S ez a millió atomhalmaz egyedül, magányosan éli le kijelölt életét. Nem vezérli senki, nem áll mellette senki, hisz mindenkinek megvan az elrendelt útja.
Ha néha két út keresztezi is egymást, küldetésük mégis más marad. S utad a Végtelenből jött, s a Végtelenbe tart.
Egyedül vagy a hideg sötétben, s rovod hosszú lépteiddel az idő lépcsőfokait. Ki felfelé lépdel, ki lefelé zuhan. Felfelé kemény az út, minden egyes lépcsőfokért áldozatot kell adnod, véreddel kell küzdened. Húz a mély. Hátranézel és elszédülsz. Egy billenés és zuhansz a keserű mélybe. Onnan nincs visszaút. Nehéz a helyes utat járni, mert kemény a küzdelem, és vontatott a lépés.
S bármikor megfordulhatsz.
Aki megteszi, többé nem jön onnan vissza. Mert csak magára számíthat. Csak magadra számíthatsz.
S ha az élet tüskés ösvényében pihenésre vágysz - keresel a közeledben egy más utat, amin valaki jár. S ha az agyad magába fogadta, nem törölheted ki belőle.
S az agy itt kapitulál. Nincs magyarázat, azt mondod: "érzem". Nos, igen.
Furcsa a lélek. Magadhoz szelidíted, érzed, simogatod; összefonódik a tiéddel. Minden gondolatodba belevájódik, s magad látod benne, S magadban látod őt. Két lélek és mégis egy-egy fél.
S el sem hiszed, hogy elszakadhat tőled. Véded, félted, kapaszkodsz belé kétségbeesetten.
Végleg megsebzed. Felsikít a másik lélek, de te nem hallod meg a vészkiáltást. Eltaszítod. S észreveszed, hogy egy hideg atomhalmaz nem ér fel egy érző lélekkel. S rájössz: már kihaltak körülötted a lelkek, s a utolsót pedig Te ölted meg. S a te szétszakadt lelked üvölt, zokog, hörög bele a fagyos éjszakába.

Mert furcsa a magány.
Úgy érzed: megfojt.
És vége.