Örvénylő halálom

Holdfény nem tükröződik a vízen,
Már a csillagok sem tekintenek alá a földre.
A verőfényes városra sötétség leple hull,
Mély-fekete fátyol, mely elnyeli a fényt.
Tátongó űr-örvény húz lefelé,
Körbevesz, bekebelez.

S csak zuhan-zuhan a mélybe,
A végtelen magába zárja végleg,
Kinyújtott kezei semmibe markolnak,
Könyörgő szavai ráfagynak arcára.
Tátongó úr-örvény húz lefelé,
Körbevesz, bekebelez.

Elgyötört szív, melyből fekete vér foly,
Félelem, fájdalom, szenvedés,
Kétség és reménytelenség
Heve ragadta magával...
Tátongó űr-örvény húz lefelé,
Körbevesz, bekebelez.

Egy megrémült szempár,
Pilláiba temette milliónyi bánatát,
Már csak kiszáradt könnyei peregnek
Ijedtségtől megfagyott, hófehér arcára.
Tátongó űr-örvény húz lefelé,
Körbevesz, bekebelez.

S mélyen a nihil ösvényén,
Azt mondja a test: "elég, elég!"
Utolsó erőtlen sóhaj: ez itt az áhított vég.
Elmúlt, élete végetért.
Tátongó űr-örvény húz lefelé,
Körbevesz, bekebelez.

S mint nyugtalanul bolygó
Testétől megfosztott,
Magányos elhagyott lélek,
A tátongó űr-örvény sűrűjében
Keserves sikoltást hallat,
Majd szétszakad és meghal.