Sugallat

Fehér sziklán üldögélek szótlan;
mélázva, lelkem börtönébe zárva.
Hallgatom, amint a vízesés
roppant erővel a Szinva-patakba csobban.
Hallgatom, amit a csermely nevetve suttog,
kacagva üzen; s bőröm fájdalomtól ég,
mikor egy-egy eltévedt gyémáncsepp
arcom intőn üti meg.
"Oh... Ember, mit sírsz?
Miért hullatod kristályszínű könnyeid?
Szemedből oly szomorúság árad,
mint a hegyek zöld ölén fakadó forrás."
Csipp-csöpp, csipp-csöpp, csipp-csöpp...
visszhangzik szüntelen,
csipp-csöpp, gördül a könny,
akár a cseppkő sós izzadsága.
Az óra mutatója kattan;
éji fátyol mögé rejtőzik
a lángoló csillag;
s a négy évszak,
hatalomittasult vággyal
üzen hadat egymásnak.
Emlékszem...
partomhoz ősszel érkeztél
hideg éjszaka,
s most új ősz tapos magának utat.
Már nem ád meleget a Napvirág,
fénye erőtlen zuhan;
s az ősz kaján vigyorral
fenyegetve kiált;
maga után hagyván fájdalmat,
pusztulást és halált.
S én fehér sziklán üldögélek szótlan;
mélázva, lelkem börtönébe zárva.
Hallgatom, amint a vízesés
roppant erővel a Szinva-patakba csobban.
Hallgatom, amit a csermely nevetve suttog,
kacagva üzen; s bőröm fájdalomtól ég,
mikor egy-egy eltévedt gyémáncsepp
arcom intőn üti meg.
"Ember - miért nem szólsz,
mi oka, hogy szavaimra
hallgatással válaszolsz?
Oly némán tűnődsz
saját vermedbe zárva,
mint a sötét égbolt
háborgó tengerén
pislákoló Holdvilág."
Szív, lélek, értelem
eggyé válva
összeforrva
vérzik szüntelen;
s úgy pezseg a megfagyott fájdalom,
miként a sebzett fatörzsből hömpölygő enyv.
Az óra mutatója kattan;
éji fátyol mögé rejtőzik
a lángoló csillag;
s a négy évszak,
hatalomittasult vággyal
üzen hadat egymásnak.
Emlékszem...
partomhoz ősszel érkeztél
hideg éjszaka,
s most új ősz tapos magának utat.
Már nem ád meleget a Napvirág,
fénye erőtlen zuhan;
s az ősz kaján vigyorral
fenyegetve kiált;
maga után hagyván fájdalmat,
pusztulást és halált.
Hisz' a lét szenvedés
eme érzéketlen világban
s mit ér egy élet,
ha már kialudt
a remény gyémántja?
S vajon érdemes-e
hitetlenül imádkozni,
Istent hívni utószor,
hogy feloldozza fájdalmam?!
Hányszor-hányszor kértem a
"Megváltót",
könyörögtem, sírtam, üvöltöttem;
de az Úr elhagyott.
S most itt van az ősz újra,
szürke szemfedelét rám borítja,
míg szemembe szöknek
utolsó könnyeim; s a szívem-lelkem
kínok közt elvérzik;
s az értelem csapdájában
feltörő gondolat,
vágy és egyben kívánság,
hogy jöjj ősz, jöjj vele elmúlás!
S jöjj, jöjj végre hát
túlvilági megnyugvás!...