Jöjj hát

Jöjj... oh, jöjj végre árnyék,
hogy szemem ne láthasson többé,
s az ész ne fogadja magába,
mit e múló fény
a hamis világból megmutat.

Sietve borítsd el a mindenséget
"Te" ezerszer áldott sötétség,
Fess feketére engem,
Talán akkor a lelkem is megnyugszik.

Takard el a Napot,
mely simogató szeretetében
egykor oly naivan hittem,
de becsapott e hazug,
aranyba öltözött virág.

Sosem volt társam,
mikor a fájdalom felém
nyújtotta két kezét,
vagy egy kóbor lélek,
hogy letörölje könnyeim.

Bánatomban nem könyörögtem,
irgalmat sohasem kértem,
de ez egyszer tekints rám
és öleld lágyan testem,
hideg, fagyos éj.

Sietve borítsd el a mindenséget
"Te" ezerszer áldott sötétség,
Fess feketére engem,
Talán akkor a lelkem is megnyugszik.

Mit a szem tisztán lát,
nem más,
mint ál, délibáb látomás.
Mit szerelemnek hisz a szív,
csak érzéki csalódás,
mert a boldogság már nagyon messze jár.
Mit a lélek szabadságnak remél,
az láthatatlan kalitka,
melybe tudat alatt ütközik,
s zuhan a föld felé.
S mit az értelem, a képzelet
korlát nélkül épít fel,
romba dönti az ébredés,
s leomlanak
leggyönyörűbb álmaink.

Jöjj... oh, jöjj végre árnyék,
hogy szemem ne láthasson többé,
s az ész ne fogadja magába,
mit e múló fény
a hamis világból megmutat.

Sietve borítsd el a mindenséget
"Te" ezerszer áldott sötétség,
Fess feketére engem,
Talán akkor a lelkem is megnyugszik.