A kitaszítottak percei

A lejtő legalján lapul az igazi érzés,
Ami a felszínen van, csak hazugság,
Fekete faggyúk dőzsölnek ég alatt,
Miközben szennyesüket tisztára mossák
A vakok. Meztelenül, de mégis
Boldogan cipelik az áldozatot,
Rabszolgamódra, hitványul
Hódolnak nekik.

Akik csatornákban élnek,
Istenekké válnak,
Mert szívükben a tüze nincsen
A csalásnak.
S a feddhetetlen valósággal mennybe
Jutnak a Földön,
Mert az "élet élni akar",
S várja, hogy jöjjön hamar
A más, a villanás, szív és az
Ész, az örök tévedés a baj,
Mert tudja, a "halál is halni akar".

S a kettő között ott rejtőzik
Az a furcsa hang,
Ami mindig a fülembe ring,
Tőle vágy lesz a kaland,
És szebb lesz az is, ami nincs.

Az oltárukat pusztulni látnám
Szívesen,
Epedő ajkukra foltot öltenék,
Hogy ne nevessen közöttük
Senki sem!

Bárhol vagytok, nem a kor,
Bennetek az idő halad,
És én, a semmi lény, ki sose szól,
Örökre már megvívom
A szabadságomat!